Kölcsönvettem pár súlyos szót, hogy nagyra becsült óriásaink segédletével, hátha bár kopogtatássá nőne az, amit én vastag, magas falak, bezárt és leláncolt ajtók döngetésének szánok...
Az úgy történt, hogy noha pillanatnyilag romániai, de egy valamikori és örökre magyar kötődésű, vidéki kisvárosba születtem, kommunista időben, teljesen átlagos, magyar ajkú családba. Apai ágon jó pár városi értelmiségivel, az anyai oldalon pedig, jórészt ősi hagyományok alapján gazdálkodó -a szó tisztességes, eredeti, jó értelmében vett- paraszttal körülvéve nevelkedtem, nyaranta főként a falusi nagyszüleimnél. Hallottam / tanítottak ezt-azt a történelmünkről, részt vettem nagyon sok magyar „kényszer-ünnepség”-en, de álmodozó, balga gyermekként, az igazság az, hogy nem érdekeltek még a lényegi információk sem. Főleg, az Amerikába csángált nagybácsitól kapott levelek, hangszalagok és csomagok miatt, megtapasztaltam a régi diktatórikus rendszer elnyomását is, ám a majdnem teljesen magyar közösségünkben, inkább színjátéknak tűntek a „szekus”-ok látogatásai, mint hatalmi fitogtatásoknak. Én, állítom, hogy zavartalanul éltem a Hargita lábánál az oláhiai magyarságomat, mit sem tudva a világról, buta burokban! Volt időm aludni, játszani, enni-inni, tanulni, dolgozni, lazsálni, templomba járni, jót tenni és hibákat elkövetni... Nem éreztem, hogy bárki is a jobbágyának tekintene és akadályozná a MAGYARt, ami rám rakódott és akinek mások mondásai alapján, magamat véltem! Naivitásom méretének érzékeltetésére mi lenne a legmegfelelőbb? Például, a „kollektívek”-ről is pár évvel a megszűnésük után szereztem tudomást!
Aztán öntudatra ébredvén és felcseperedvén, szédülten a durva elvárásoktól, megcsömörölten az otthoni állapotoktól, az akkori új divat szerint, ha má’ egysze’ szabadon megtehettem, elhagytam Erdélyt és szerencsét próbáltam „Magyarban”, többek között abban is bízva, hogy egy szétesőfélben lévő, megosztott közegből, egy harmonikusabb társadalomba kerülök. Ma már higgadtan gondolok vissza arra az első, tragikomikus napra, amikor a helyi lakósok / melótársak, az ómagyar „tiszta”-sági rákfenéjüktől vezérelve, röhögve lenyúzták a lelkemről a „magyar vagyok” téveszmét, hisz ROMÁNná kiáltottak ki - ’s amíg a bicska elé nem került, így is merészeltek szólítani… Jó ideje, tényleg hálás vagyok azoknak a labanc nevű (!) magyariaknak. Ugyanis ők ébresztettek fel! Rádöbbentettek arra, hogy valahol, valami nem stimmel és én soha nem szerettem ezt a bizonytalan érzést! Keresni kezdtem a bennem felmerülő kérdésekre a válaszokat és akaratlanul is sokkal több mindent találtam, mint hittem volna: rájöttem, hogy a gyökereim valóban nem -szó szerinti- magyarok, hisz „Székelyország” az anyaföldem, székelyek a nemzőim, tehát SZÉKELYnek születtem és megfogalmazhattam, hogy ébredő székely vagyok! Mindig is csak „ébredő” leszek, mert ebben a nagyon nagyot változott, gátlástalan világban (amiben például a figyelmesség és az érzékenység inkább gúny tárgyai, mint erények), lehetetlen olyan eredeti székelynek lenni, mint amit e fogalom takar… – Sajna néha muszáj elaltatni a kötődéseinket melyeket a manipulátorok elítélnek és globalizált egyénné kell csúfulni, ha egyről a kettőre szeretnénk jutni! Van, aki még nem hallotta, hogy minden székely nemes, meg hogy magyarrá bárki válhat, de székelynek születni kell?- nos, ez így igaz; dupla szerencse, ugyanakkor kétszeres átok is egyben az amiben részesültem, amikor kinyitottam a szemeimet.
Felnőttként, miközben igyekeztem jól ÉLNI, megdolgoztam azért is, hogy átrágjam magam eredet-elméleteken, legendákon, filozofálásokon, meséken, történelmi változatokon, a létezés -mások létezésének- több módján és olyan kincsekre leltem, mint például az elengedhetetlen székely-magyar ÉRZÉS, a fonetikusan „otonómija” szó értelmének felfogása, a barantázás, az ÉKÍRÁS, vagy ahogy erősödött a gerincem: az egyéniség. Közben, tudom, hogy elfogulttá is váltam, de hát valamit valamiért...; amúgy sincs senki, aki elfogulatlan lenne.
Mindent megér az, hogy feléledt és ÉL bennem a múlt! Hogy ezt kifejthessem, elidőznék itten egy fikarcnyit… Van egy érdekes hasonlóság a Történelem vizsgálata és a csillagászat között… Meg lehet kérdezni, hogy mi a jobb: az egész égboltot / történelmet nézni és próbálni átlátni, vagy akkor is meg lehet érteni sokmindent, ha csak egy ablakocskán át kémleljük az éjszakai eget / csak a székelységgel kapcsolatos eseményeket böngészni? Én azt láttam, hogy azok a csillagászok érik el a legmélyrehatóbb eredményeket, akik felnéztek ugyan az égre, de nem dőltek be azoknak a sarlatánoknak, akik magyarázatokat találtak ki és elhitették a tömegekkel, hogy milyen állatképek vannak odafent és hogyan hatnak a felfoghatatlan távolságokra lévő „csillagok”, a Föld életére…, hanem belenéztek egy-egy teleszkóp pici lencséjébe és megfejtették mi van ott, ahová a távcső fókuszált! Kik a hitelesebbek?- a felszínes találgatók, vagy a Világegyetem részletei után érdeklődők? Kik látják a „VALÓSÁGot” a két érdeklődő csoport közül?... Fontos kimondanom, hogy megragadtak ugyan egyes események, de az évszámos, „nagy emberek nagy tettei”-t vagy tévedéseit soroló, összezsúfolt politikai történelemformát unalmasnak és száraznak találtam. Hiányoltam valamit; a főszereplő királyok, tanácsosaik, fejedelmek, kormányzók, helytartók, vajdák, lófők: gyengék, bölcsek vagy hősök; mintha racionális gépek lennének…, úgy vannak megfestve, mintha csak fontos dolgokat cselekedtek volna, amik jól vagy rosszul sültek el és mintha nem önző motivációik, mániáik, örömeik és bánataik vezérelték volna őket is! Regéiket olvasva, élvezettel fedeztem fel az emberi természet vonásait… Menetközben eszméltem rá, hogy szerencsére többféleképpen lehet közelíteni a történelmi folyamathoz, vannak már más, a közemberhez közelebb álló, sokkal izgalmasabb ágak; vizsgálható a gazdaság, a kultúra, a közösségek szerveződése, túlnövekedései, összefonódásai vagy összekoccanásai is! Szerintem a tényleges fizikai munkát végző, harcoló, az életüket áldozó egyének, a kisemberek történetei is pont olyan fontosak mint a vezéreiké! Rájuk kezdtem figyelni, hisz a puszta létemet is ilyeneknek köszönhetem. Könnyű végignéznem az engem érdeklő, lejegyzett, múltban történteket, hisz nem belemagyarázni akarom a huszonegyedik századi énemet, hanem megismerni, minél jobban megérteni és -ha szerencsés vagyok, olykor- átélni azokat, amik a különböző idők székelyeit foglalkoztatták, miközben nem kérdőjelezem meg a tényt, hogy minden korban másképpen dolgoztak, -öltözködtek, -beszéltek, -hittek, -építkeztek, -gazdálkodtak, -gondolkodtak, röviden máshogyan éltek az elődök. „Milyen kapcsolatban álltak egymással?” „Mi ösztönözte őket?” „Hogyan hozták meg a döntéseiket?”- ezek az emberi kérdések foglalkoztatnak a leginkább, ’s a kultúránk múltja. Töprengek azon is, hogy: „Milyen lehetett akkor élni, amikor nem önmagukért, de még csak nem is a családért, hanem tudottan, "a császárnak" szülték az asszonyok a fiaikat, ESZKÖZöknek?!”; „Hogyan dolgozhatták fel, hogy úgy születtek szolgáknak, hogy -pár kivétellel- nem választhattak semmiféle kiutat?!” Minden érdekel; az álmodozásaiktól az étkezési szokásukig, a napi rutinjaiktól a szexualitásukig, az eszközeiktől a rituálékig, a művészetüktől a filozófiájukig minden, az is ami lényegtelennek tűnhet („Vannak közgazdasági okai a mindenkori bűnözésnek?”). Csak így lehet az életük mély megértését megszerezni! Csak így lehet a múltat olyan segítségforrásként használni, mely által megérthetőbbé válik a jelen és megsejthető lesz a jövő néhány pillanata! „Vajon lehetetlen-e újragondolni a gondolataikat?”... Sok jó és rossz felfogással találkozhat az érdeklődő, amiket összevethet a maiakkal és eltöprenghet azon, hogy összességében mikor volt élhetőbb, egyszerűbb, boldogabb a lét és mit tettek azért, hogy ilyen vagy olyan legyen. Az odafigyelő ember, rengeteg tanulságot levonhat az idők eseményeiből és bölcsebb döntéseket hozhat; utólag ugyanis nem bonyolult kiköbözni, hogy őseink hol rontották el és ezen ismeretek birtokában, látni / érezni lehet, hogy MA -esetleg- mit csinálunk rosszul! Hajlamosak vagyunk rendszert keresni az összekuszáltságban, általánosítunk, egyszerűsítünk, majd kijelentjük például, hogy erkölcsileg csökevényesebbek a ma élők mint az elődeik..., ezt elhisszük, majd egy idő után biztosan tudni véljük hogy így is van… Pedig ez nem igaz mindenkire, még ha a tömegekre érvényesnek is látszik!!! A SOK, sokféle! Újabban azon dolgozok, hogy önmagamban ezeket a tévedéseket és hiedelmeket megcáfoljam – mert azt hiszem beleestem a csapdába... Felfogtam, hogy A Történelmet megérteni, egyszerre művészet és tudomány, így valószínűleg felülmúlja a képességeimet, de ez nem tántorít el, hisz nem megélni akarok belőle, csupán a belső kíváncsiságomat táplálgatom, a „tökéletesség” (-Van ilyen egyáltalán?) igénye nélkül. Nem adom fel, mert azt is beláttam, hogy a történelemmel való foglalkozás, biztosítja önmagunk jobb megértését is! Mivel ez így van, hogyan ne szimpatizáljak azokkal a régen halott elődeinkkel, kiknek tevékenységét mozgató lelki-rugóiból, magamban is jó párat találtam!? Úgy látszódhat, hogy bezártam magam a régmúlt századokba, de a jelenben élek!- rövidesen igazolom.
Nem csak vitairatokat vallatok, hanem könyveket is (nem fizetek tévéműsorokért…): Tamási Áron, Mikszáth Kálmán, Jókai Mór és mások mellé, beállítottam elmegyarapítónak, a felnőtt koromig, előttem teljesen ismeretlen Wass Albertet. Majd ahogy teltek az évek, kirajzolódott bennem annak az értékes őstársadalomnak a képe, ami szabályos VÁR volt, a mai düledező KUNYHÓhoz képest, melyre titkolt csodálattal, ’s irigykedve NÉZTEK FEL azok, akik kapcsolatba kerültek vele: a testvér magyariak, oláhok, svábok, törökök, szászok, meg mindenféle jött-mentek. Én sem tudok másképpen gondolni a hegyek néhai, zárt, furfangos, virtuskodó, egyszerű, mértékletes, egyedi család- és világképpel rendelkező, szervezett, különleges politikai rendtartásban élő, bátor, konok, független közösségére, az ÁRVA székely nemzetre. Rengeteg érdekes ismeretmag és sok idő gyümölcse az előző mondat, úgy gondolom nem kötelező megmagyarázni; aki jóindulatú és érti, annak úgysem szükséges, aki pedig..., annak meg fölösleges részletezni e szubjektív képet a kaotikus múltról! Lehet, hogy olyanná rajzolódott A Székely az elmémben, amilyennek látni szeretném?- úgy jártam mint a tisztelt Benedek Elek?- Megtörténhet… Lényeg a lényeg, a történelem belsőmben való felelevenedése által, a székelységhez kötődtem. Az aktuális történet szempontjából még csupán az hiányzik innét, hogy őseim / ŐSEINK (az erkölcsi példák) tiszteletére, valamint az identitástudatom kifejezése céljából, használni kezdtem a mindennapi életemben is a székely-magyar róvásírást, aláírásként és e szokásomnak tán a Vén Kaszás sem fog tudni véget vetni, hisz meggyőződésemmé vált az értéke! Ahogy Forrai Sándortól tanultam: „Elérkezett annak az ideje, hogy róvásírásunk nemzeti önismeretünk javítására végre közkinccsé váljon (…), hogy ősi írásbeliségünkről, műveltségünkről, ősi kultúránk egyik bizonyítékáról a nyugati népek is tudomást szerezzenek.”
Sok fura emberkével hozott össze az Élet, az aláróvásom miatt.
A legtöbben azt sem tudták, hogy mi fán terem, ’s ha kíváncsiak / nyitottak voltak rá, pár percben tovább csigáztam az érdeklődésüket és olyan honlapokat vagy könyveket ajánlottam a figyelmükbe, amiket ismerek. Ha pedig hozzám hasonló laikus keresztezte az utamat..., mit is tehet két rokonlélek?
Ugyanakkor voltak / VANNAK szép számmal, akadékoskodó tudálékosok is. Mindig mosolygok, ha eszembe ötlik az a nagyváradi, de magyarul egy mukkot se tudó oláh srác, aki, valahányszor összefutunk, mindent elkövet, hogy „a mai kor szellemistájává” változtasson és bebizonyítsa nekem, hogy a kriksz-krakszom alaptalan marhaság, hiszen ő utánanézett az ő könyveiben és semmit sem talált a „jeleim”-mel kapcsolatosan, de még a székelységről sem. Idegesítő. Neki! Mert én csak pisolygok az erőlködésén és azon, hogy egyszerűen képtelen felfogni, hogy léteznek az övétől különböző kulturális tudatok (Nagyromániában is) és én egy gyökeresen MÁSmilyent képviselek… A munkahelyemen viszont, átéltem pár frusztráló helyzetet. Volt olyan, önmagát nagy keresztény-magyarnak tartó „főnököm”, aki nem volt hajlandó foglalkozni az aláróvott kéréseimmel, üzenvén (!), hogy szabály-idegen, miközben a munkaszerződésemen is, a jogsimon is, a román útlevelemben is ékírás díszeleg! Az ilyen és hasonló barmok azonban nem bírnak sokáig zavarni; kikerülöm őket, hadd csörtessenek fújtatva -vagy ahogy jónak hiszik-, a szakadékuk felé!
Csendes természetű, szürkén éldegélő, nem hőbörgő székely vagyok, próbálok kevés zajt csapni, ám néha betelik a cseber! Amikor közhivatalban, látszólag helyi magyar hivatalnok próbálja csúffá tenni a kultúránkat és igyekszik növelni a közemberek kiszolgáltatottság-érzetét, visszaélve picuri hatalom-morzsájával amit odavettek neki az Urai, alkotmányos jussommal élve, nem hagyhatom szó nélkül! Mert mit is mondanak többek közt a hatályos alaptörvényünk hatodik és a huszonkilencedik szakaszának első pontjai? –„Az állam elismeri és garantálja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megtartásához, fejlesztéséhez és kifejezéséhez.” –„A gondolatok, a vélemények, akárcsak a vallásos hitek szabadsága semmilyen formában sem korlátozható. Senki sem kényszeríthető valamely vélemény elfogadására...”! Úgy látszik nem szükséges ezeket tudnia egy csíkszeredai, az én adómból is fizetett közszolgának, mialatt komolyabb állami szerveknél, fejcsóválva ugyan, de gyakran GYAKOROLJÁK!!!
Hogy jön ez ide? Csíkországban jövevénynek számítok. Mivel se nem örököltem, sem elég „deszkurkărec” nem vagyok, hogy saját lakásom legyen, évente kifizetem a kért okmány-összeget és időt szánva e kötelességemre, meglátogatom a tulajjal, a polgármesteri hivatal ’csíkszeredai személy-nyilvántartó közszolgálat’ termét, „flotánt”-ért. Így volt ez a minap is, amikor... De idézem magamat: „Panasz. Alulírott Páll Emil, született (...) lakos, -elégedetlen vagyok a Molnár Lajos nevezetű alkalmazott, a hozzá fordulókhoz való viszonyulásával! Véleményem szerint ilyen modorú "ember" nem dolgozhatna közhivatalban!!! -2011 április 22.-én benyújtottam az ideiglenes tartózkodási kérelmemet, melyet székely-magyarként az én, szívem diktálta módon, egyedien írtam alá. Több személy jelenlétében az említett "úr" fennhangon kijelentette, hogy ő azt el nem fogadja - annak ellenére sem, hogy bemutattam neki a hasonló (alább látható) módon aláírt útlevelemet. Kijelentette, hogy ő az aláírásomat "úgyis le fogja festeni"!!! -a panaszom elbírálásának végeredményét és Molnár Lajos esetleges írásos bocsánatkérését levél formájában a megadott lakcímen várom! Csíkszereda 2011.04.22 Aláírás: (ékírással)” Nap mint nap, szűkkeblű, passzív résztvevői vagyunk hasonló jeleneteknek, feladván / eldugván elveinket, nemde? Ebből a pár sorból nem derül ki, hogy Molnár Lajos viselkedése-, mogorvasága és gesztusai-, a pimasz, megdöbbentő „úr-hatalmi” megnyilvánulása miatt, arra kényszeredtem, hogy zárójelbe odaírtam a típusnyomtatvány aljára a vezetéknevemet is, hisz ha a saját ősi jelrendszerünk miatt esetleg nem kapok „flotántot”, a fiamnak nem lesz joga csíkszeredai iskolában tanulni! Amikor pedig már nem csak rólam, az én szubjektív véleményemről van szó és a tettem hatása nem csak közvetlenül engem érint, másképpen ildomos mérlegelnem! Hirtelenjében, ezt az önerőszakot kívántam viszonozni, a fürgén papírra vetett panaszommal – de az is lehet, hogy a székely-nemesi vér forrt fel bennem…! No, de mit adott az Úr, az „úr” felettese, Geréd Enikő asszony, állítólag éppen szabadságon volt és az iktatóban sem tudtam iktattatni a dühömben leírtakat, így felvittem személyesen Hippach Christian Úrhoz, „az emeletre”. Ő biggyesztett iktatószámot a lapra, ő nyomott fénymásolatot a kezembe, vele is tudattam mi fáj, nála is útlevélszemlét tartottunk és mivel azt mondta, hogy egy hónapon belül kötelesek válaszolni, sőt anyagi keretük is van arra, hogy levélben válaszoljanak az ilyesmikre, harminc nap türelmet ígértem neki.
Én kis naiv? „Mire számítasz?”- kérdezték páran, kik tudtak az akciómról. „Abban bízol, hogy izéke észhez tér? Vagy egy vezetőnek végre elege lesz abból, hogy ez az "úr" rányomja a hozzá fordulókra a fertőző, belső nyugtalanságát?”- folytatták és mivel voltak köztük akik ismerik a körülményeket, a tudtomra adták, hogy annyit sem ér a szélmalomharcom mint a falra hányt borsó, mert „valaki nagyon protezsálja az öreget”! Így filozofálunk mi!- mi? Már majdnem meg is győztek az enyiménél „helyesebb” gondolkodásukról, de aztán kellemesen meglepődtünk, ugyanis választ kaptam! Érkezett két levél, ezzel a -szó szerinti- szöveggel: „Tisztelt, Páll Emil úr! Hívatkozva a 36004/2011.04.22. számon beiktatott panaszlevelével kapcsolatban közöljük önnel, hogy a kivizsgálásunk eredményeképpen Molnár Lajos közalkalmazott megrovásban részesült a nem megfelelő viselkedéséért, és a személyi nyilvántartó közszolgálat nevében kérem a szíves elnézését. Ugyanakkor mellékelve küldjük a Molnár Lajos közalkalmazott bocsánatkérő levelét. Tisztelettel, Geréd Enikő Csíkszereda, 2011 május 2.” És: „Tisztelt PÁLL EMIL ÚR! Alulírott Molnár Lajos a csíkszeredai személy-nyilvántartó közszolgálat alkalmazottja ezuton szeretném kifejezésre juttatni őszinte sajnálatomat a 2011 aprilis 22-én történtekért és ugyanakkor kérem szives elnézését a viselkedésemért amire nincs magyarázat. Tisztelettel (aláírás) Csíkszereda, 2011. május 2.”
Kihangsúlyozom: Nem haragszok senkire! Nem ellenszenvet érzek inkább, szánom az ilyen arcátlan emberkét, ám mivel érzéseket ébreszt bennem, nem tudom (’s nem is szabad) semmibe venni őket! Már azon az ominózus napon lecsillapodtam, visszaszépült a világ, mert ha túl serényen is, de TETTEM valamit és ezáltal nem volt bennem kudarcélmény, így aztán, nem akartam kirúgatni Lajibátyját. Megbocsátottam, a beismerés és a képmutató, sablonos, semmitmondó bocsánatkérése nélkül is, azonban sokat jelent, hogy meg tudta tenni és alá is firkantotta - nem minősítem hogy hogyan, de felmerült bennem, hogy: jó szeme lehet, ha a „gerendájától” észre bírta venni a „szálkámat”! Szegénykének nem lehetett könnyű, ha átgondoltan cselekedett! Köszönöm! -habár nem tudhatom, hogy végül is le lett-e festve az igazi aláírásom és azt sem, hogy milyen az az „ejnye-bejnye” amit megrovásnak hívnak az irodájukban! A most olvasott történetünk közzétételén kívül, hadd kétszerezzem meg a hálámat egy olyan Wass idézettel, amit vagy nem ismer, vagy nem szívlelt meg eléggé „uram”: „(...) tudjátok meg, emberek, hogy akik ott bent az irodákban ülnek, fölfalnak benneteket, mint a farkasok! De őket is fölfalják majd mások, akik más irodákban ülnek! Mert mindenki, aki irodában ül, farkasa annak, aki kívül maradt az ajtón! Mert mindenki, aki egy lépcsőfokkal följebb tud kapaszkodni, mint a többi, farkasa a másik embernek, nyomorult a nyomorultnak, üldözött az üldözöttnek, halálraítélt a halálraítéltnek! Te, aki a sorban előbb állsz, farkasa vagy a mögötted állónak! Te ott! S te ott! S mindannyiatok farkasai itt ülnek bent az irodákban! S azoknak a farkasai megint más irodákban! Kétezermillió farkas marakszik ezen a földön, s Krisztust kétezermilliószor feszítik keresztre naponta! Amíg rendre szétrágjátok magatok körül a világot (...)” Őrült igazság, de nem így van-e???
És mindenkinek, akik nap mint nap fejet hajtunk eme farkasok előtt, mert rövidlátóan azt hisszük sok vesztenivalónk van, ahelyett, hogy bíznánk a sikerben, a változásban: Mi mindannyian, hiába nyavalygunk! -a mostani hozzáállásunk miatt, ezzel a nyájas mentalitással, MEGÉRDEMELJÜK a birka-sorsunkat! Hogy lehet, hogy oly keveseknek tűnik fel, hogy a minőségromlás vált TARTÓSsá az értékek helyett és nemcsak a termékek szintjén… Fel nem foghatom, hogyan sikerülhetett felülírni bennünk, a bátorság kódját a meghunyászkodáséval? Mikor fogadjuk újra el, hogy a mi kezünkben is van AZ ERŐből? Az egyszerű civileknek is annyi közük van A Történelem alakulásához, mint az őket „terelgetők”-nek! A mi tetteinken, választásainkon, eszméinken, lelkiismeretünkön, SARKUNKON alapszik a jövő! Mikor térünk le e vakvágányról és mikor látjuk be, hogy TEHETÜNK a körülölelő szemétség ellen, ám irányváltoztatásra és sok-sok picike, BÁTOR lépésünkre van szükség ahhoz, hogy a gyermekeink, akiket állítólag nagyon szeretünk, ne kelljen szembesüljenek mindazzal ami nekünk is fáj, ami nekünk is rossz?! Félreértés ne essék; nem rend(-etlenség)bontást szorgalmazok, csupán csak a fonákságok elleni- és a jogainkért való minél több, határozott fellépést szeretném megtapasztalni, hogy a vezetőink végre ne „a nyáj” pásztoraiként tetszelegjenek, hanem a felelősségre-vonhatóság árnyékában CSELEKEDJENEK, mint hajdanán! Ha lélekben visszaerősödnénk, az átlagunk nagyot emelkedne és bármire képesek lennénk!!! Nem is olyan régen sem volt még a HAGYOMÁNYUNK része, a túlélésünk és a túl sok veszteni valónk miatti MEGALKUVÁSunk! -hogyan válhatott azzá? Az sem volt az elzárkózott székelyek szokása, hogy az erősek félrelökjék útjukból a gyengébbeket… Mitől van ez a nagyfokú hanyatlás? Egykori nemzeti jellemvonásaink, miért alakultak át ennyire drámaian? Előfordulhat, hogy nincs kiút ebből a süket, néma és vak közönyből?- Megtörténhet, hogy azoknak van igazuk, akik azt kérdik, hogy „hol írja, hogy örökre fent kell maradni minden kicsi nemzetnek?”, ’s az a sorsa A Székelységnek, hogy véglegesen felszívódjon?
Én, nagyon naiv, gyógyíthatatlan, álmodozó kisember?
Ráteszek még egy lapáttal és kimondom: Nem a kultúrálódó, európai szelekben hajlongó rromán elnyomástól tartok ma sem! Sokkal veszélyesebbnek tartom azt az „ÉLELMES”, művelődni lusta, bölcsen gondolkodni képtelen és párbeszédre sem hajlandó SZOMSZÉDot, aki folyton egy kanalat cipel magával, benne kevés vízzel, hogy alkalom adtán azonnal belenyuvaszthasson bárkit, akinek zöldebb a fűje! Vallom, hogy a jó EMBER becsületes, rendes lesz minden körülményben és országban, az aljas GAZ pedig hitvány, tisztességtelen marad, átgázol bárkin, akárhogy is hívják azt a földterületet, ahol megtűrik!
Én, Székely-Páll Emil, megkövetem magam és engedelmet kérek ha valakit megbántottam („Akinek nem inge,...”)! Azért is, ha értelmetlenül elraboltam bárkitől húsz értékes percét, vagy negatív aszszociációk keletkeztek benne, amíg az előbbieket végigolvasta, hisz nagyon jól tudom, hogy senki sem kényszeríthető mások véleményének elfogadására! „Elnézést”, mert nem maradtam NÉMA cinkos!
Bölcsességet, békességet, boldogságot, HITet, egészséget, bátorságot, kitartást és szebb jövőt, a szeretett utódainknak!